...mert nem véletlenül vagyunk homo sapiens

EZEN ELGONDOLKOZOL TÁN!

Buta kis tanmese a szeretetről, szeretetlenségről

2017. március 25. - gondolkoZoli

robot.jpg

Élt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy ember, amolyan tudós figura. Kísérletezett, feltalált, bütykölt, barkácsolt. Hasznos tagja volt közösségének, bármit megcsinált, amit kértek tőle embertársai.

Épített nekik például szupergyors meggymagozót, fájdalommentes szemöldökszedőt, de még napelemes kerti rotációs kapát is. Aztán parabolaantennát is szerelt a templomtoronyra (a jobb isteni kapcsolat reményében), sőt, megtanította az időseket e-mailt küldeni, meg beállítani a pontos időt a telefonjukon. Továbbá elemet cserélt karórákban, nagyothalló készülékekben és hifitorony távirányítókban. Gondoskodott a szakadásmentes internetről, dugulásmentes csatornahálózatról és erőszakmentes tévécsatornákról.

Szóval minden óhajt és sóhajt kielégített, ami csak tőle tellett, de egy idő után megcsömörlött. Azt vette észre magán, hogy már nincs kedve segíteni másokon, már nem akar mindenben megfelelni nekik. Húzta a száját, ha megbízták valamivel, nem is érzett akkora felelősséget a munkavégzésnél, és csak morgott és morgott.

Olyan jól ment minden azelőtt – morfondírozott magában a tudós figura. – Mi változott? Miért bosszantanak mostanában az emberek? Miért utálom őket? Csak jönnek és jönnek a hülye kis problémáikkal, én meg oldjam meg őket! Ők meg még csak annyit sem képesek mondani, hogy „köszönöm”! Hálátlan dögök egytől-egyig! Utálom őket! Utálom!!!

És ezen a ponton eldurrant a tudós figura agya. A szemei vérben kezdtek forogni, és csak kacagott hangosan, őrülten és vérfagyasztóan. Bezárkózott a műhelyébe, és ki sem tette onnan a lábát addig, amíg készen nem lett ördögi művével.

– Te fogod végrehajtani kíméletlen tervemet! – üvöltötte rá az előtte magasodó robosztus gépezetre. A robot még nem volt beindítva, fogalma sem volt, miféle feladat vár rá. Erőteljes lábai és karjai voltak, kifejezéstelen, aprócska feje. A tudós készen állt, hogy elégtételt vegyen utált embertársain. Remegő kézzel ragadta meg a billentyűzetet, hogy begépelje a robot memóriájába a végső parancsot.

A PARANCS: MEGÖLNI MINDEN EMBERT!!! – leütötte az entert, majd elégedetten hátradőlt. – Megtettem hát. Útjára bocsátottam a bosszúmat. Innen már nincs visszaút. A robot minden embert el fog pusztítani – és midőn ezt végiggondolta, szörnyű felismerése támadt. – Mindent embert?! De hiszen én is ember vagyok! A robot engem fog legelőször elpusztítani!

Menekült volna, de már késő volt. Az életre kelt robot megragadta a tudóst, és hangosan elismételte számára a parancsot.

A PARANCS: MEGÖLELNI MINDEN EMBERT! – azzal magához húzta a tiltakozó tudóst, és hosszasan, gyengéden ölelte. A gép alkotója összetörten sírt és vergődött a hatalmas ölelő karok között. De a gép nem engedte. Kitartóan ölelte, amíg a tudós meg nem nyugodott. Akkor elengedte, kirúgta a ház oldalát, átlépett a romokon, és elindult a város felé. A tudós magába roskadva pihegett a padlón, és a távol járó robot hangját figyelte, amint a remegő kézzel hibásan begépelt parancsot ismételgette:

MEGÖLELNI MINDEN EMBERT! MEGÖLELNI MINDEN EMBERT!

A városlakók azóta nem merték kidugni a fejüket a házaikból, amióta először hallották a tudóst ördögien felkacagni otthonában. Úgy gondolták, megbolondult az öreg, és attól tartottak, valami félelmetes dolgot fog rászabadítani szeretett kis városukra. Sejtésük be is igazolódott, amikor a hatalmas robotot meglátták a város felé közeledni. Aztán  a pánik még inkább a tetőfokára hágott, midőn a rettegő városlakók felismerni vélték a robot recsegő szavait: MEGÖLNI MINDEN EMBERT!

A robot fenyegetőnek tűnő széttárt karokkal masírozott be a városba. Betört az útjába eső legelső házba, és megölelte az ott lakókat. A lakók persze nem tudták mire vélni a robot viselkedését. Mindenki a halálára készült, küzdöttek az életükért, ütötték, vágták a robotot ott, ahol érték, de a robot nem zavartatta magát. Szépen sorban megölelt mindenkit, amíg a lakók le nem nyugodtak, és meg nem értették, hogy nincs veszélyben az életük. A robot ezután átment a következő házba, majd a következő házba és az azt követő házba. Mindenkit megölelt, akit csak talált. Először mindenki küzdött, de pár perces gyengéd ölelés után mindenki megnyugodott. Miután mindenkit megölelt a városban, továbbállt a legközelebbi város irányába.

A hátrahagyott városban teljes volt a tanácstalanság. Az emberek összefutottak, aggódva ölelték meg szeretteiket, és hálálkodtak, hogy ilyen szerencsésen túlélték ezt a traumát. Próbálták megérteni, mi is történt velük az imént. Egyesek határozottan állították, hogy a robot, bármennyire is félelmetes kinézetű, akkor is ölelési szándékkal érkezett a városba, nem ölési szándékkal, és a tudós biztos azért küldte a robotot közéjük, hogy felnyissa a szemüket, és tanítást nyújtson számukra szeretetből. Hiszen az életük annyira elkényelmesedett, és annyira természetesnek vettek mindent, hogy időközben elfelejtettek szeretetet kimutatni és hálát adni. Felkerekedtek hát, és elsétáltak mindannyian a tudós házához, hogy köszönetet mondjanak neki, és hogy szeretetük kinyilvánításaként mindannyian megölelhessék. A tudós azonban ekkor már halott volt. Nem a robot végzett vele, hanem önnön lelkiismerete.

A robot városról városra járt, és megölelt minden embert. Valójában a híre már jóval előtte járt, Ölelőrobotként emlegették, és a városokban már lélegzet visszafojtva várták az érkezését. Az emberek meg se várva, hogy beérjen a városba, elérohantak, és szanaszét ölelgették a robotot. A gyerekek – szeretetük kifejezéseként – kedves dolgokat rajzoltak a fém testére, jellegtelen robotfejére pedig mosolyt kanyarítottak. Alakját megbecsülés és tisztelet övezte, amiért újra megtanította az embereket ölelni, szeretni és megbocsátani. Vége.

 olelorobot.jpg

E történet ihletője Liza lányom, akivel legózás közben alkottuk meg az ölelőrobotot. Ez már hónapokkal ezelőtt történt, de olyan mélyen megmaradt az emlékezetébe, hogy mind a mai napig szokott olyat játszani, hogy ő az ölelőrobot („Öjejőjobot! Öjejőjobot!” – ahogy ő mondja), aztán odafut hozzánk és megölel minket. Az ölelés a mi családunkban természetes dolog. A gyerekeink gyakran látják a szüleiket egymást megölelni, és egymásnak puszit adni. Azt szeretnénk, hogy ők is bátran kimutassák érzéseiket, és ne legyen idegen számukra a szeretet testi kontaktus formájában történő kimutatása. Ennek hiánya ugyanis lelki problémákat idézhet elő a gyerekben. Visszahúzódóvá válhat, azt érezheti, hogy őt nem szeretik, és gondjai lehetnek a társas kapcsolatai kialakításában. Én mindezt saját magamon tapasztaltam.

A mi családunkban nem volt szokás, hogy a szülők minket gyerekeket ölelgessenek, vagy hogy a szeretetüket akár a legcsekélyebb módon (mondjuk a „szeretlek” szóval) is kifejezzék. Ez nem feltétlenül az ő hibájuk, és ez nem jelenti azt, hogy ne szerettek volna minket. Egyszerűen csak nem tudták kifejezni magukat. Egy szociálisan érzéketlen korban nőttek fel (Kádár-korszak), ahol ez nem volt „divat”, éppen ezért nem is volt társadalmi minta ennek elsajátítására és kifejezésére. Így nőttem fel én szeretethiányosan és zárkózottan, társas kapcsolatoktól mentesen. A testi kontaktus teljesen idegen volt tőlem, elképzelni sem tudtam, hogy bárkit is megérintsek, nemhogy megöleljek. Úgy gondoltam, ha hozzáérek valakihez, azzal súlyosan beleavatkozom az illető életébe, és megbocsáthatatlanul megsértem őt. Egyszerűen alantas lénynek éreztem magam ahhoz, hogy ilyesmit megtegyek. Már húszéves is elmúltam, amikor bekerültem egy olyan munkahelyre, ahol a dolgozók döntő többsége épeszűen szocializálódott, fel tudtam oldódni köztük, és képes voltam zárkózottságomból megnyílni előttük. A felettesemmel például (aki az én korosztályom volt – és nőnemű) kimondottan jó, baráti kapcsolatot ápoltam. Határozottan emlékszem arra a pillanatra, amikor ledobtam magamról szociális fóbiáimat, és egy spontán pillanatban rátettem a kezemet a vállára. Először magam is megdöbbentem, hogy ezt meg merészeltem tenni, de a lány nem vette zokon, hiszen az ő fejében nem éltek ilyen buta gondolatok az érintésről. Számára ez természetes volt, ezért természetesen is fogadta. Ez az érintés részemről nem szexuális közeledés volt, hanem egyszerű baráti gesztus, és ez számára is egyértelmű volt. Akkor, és ott kezdődött el bennem az érintéssel kapcsolatos fóbiáim feldolgozása, ami rövid idő alatt ki is futott, és ezzel egy óriási lépést tettem afelé, hogy épeszű szociális felnőtté váljak. Nem sokkal ezután barátnőm is lett, életemben először és utoljára, hiszen ez a nő azóta is életem szerelme és gyermekeim anyja. Öleljük és pusziljuk egymást, és a gyerekeinket is gyakran „fenyegetjük” azzal, hogyha nem hagyják abba a hisztizést, odamegyünk hozzájuk, és jóóól megöleljük őket!

A bejegyzés trackback címe:

http://ezenelgondolkozoltan.blog.hu/api/trackback/id/tr112369601

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.