...mert nem véletlenül vagyunk homo sapiens

EZEN ELGONDOLKOZOL TÁN!

Tévéműsor ajánló: Amerikai autólegendák

2017. október 09. - gondolkoZoli

blog_01_05_2017_a.jpg

Elnézést kérek, amiért most nem valami magvas gondolat nyomába szegődök, mellyel komoly elgondolkodásra inspirálnálak (lesz abból még, nyugi), hanem inkább egy tévéműsort ajánlok a figyelmedbe. Tudom, ez olyan átlagemberi. Tévét nézni nem sikk. Tévéműsort ajánlani nem igazán méltó egy haladó gondolkodású emberhez. Inkább lebeszélni kell az embereket a tévézésről, nem tévézésre buzdítani őket. „A tévé a tömegek ópiuma”, ahogyan az bölcsen elhangzik egy Hal Hartley filmben (Semmi ágán), de ugyanez elmondható ma már az internetről is. A tévén is és a neten is rengeteg az ember idejét rabló, agymosó szemét, jogos tehát a tiltakozás ellenük. A túlzott tévézés és netezés természetesen károsan hat vissza az ember személyiségére. A valóság képernyőn keresztüli figyelése ahelyett, hogy kimennénk a világba; mesterséges történetekre koncentrálás ahelyett, hogy a saját valós történetünket élnénk; híradóból/hírportálokból tájékozódni a világ eseményeiről ahelyett, hogy mi magunk élnénk meg történéseket, mindez torzult világképet vetít elénk, és tévesen azt hisszük, ez a valóság.

hqdefault.jpg

A tévézésnél/netezésnél a mértéktartás a lényeg illetve a szelektálás. Nem mindegy, minek szentel figyelmet az ember, és mennyi ideig. Valljuk be, azért nem csak szemét van a tévében és a neten. Ezek valójában rendkívül hasznos eszközök, általuk nagyon sokat tanulhatunk. Hozzáállás és személyiség kérdése viszont, hogy ki, mit tanul a tévéből, netből. A híradót, politikai műsorokat, szappanoperákat például nem ajánlanám senkinek, mert ezekből szerintem csak olyasmi tanulható, amire egy épeszű embernek semmi szüksége (negatív érzelmeket, ellenségeskedést, vádaskodást, bosszúállást, stb). De hát van, aki pont ezeket a műsorokat szereti. Ám nem azzal van gond, hogy szereti ezeket – hadd szeresse, elvégre sokfélék vagyunk, sokféle az ízlésünk –, a gond az, hogy azért szereti ezeket, mert ezek a műsorok passzolnak össze a személyiségével, mind értelmi, mind érzelmi téren, ezekben a műsorokban kap megerősítést minden gondolata és döntése, és további követendő mintát lát bennük. A hülyeséget ugyanúgy megtanulja az ember, mint az értelmes dolgokat.

Nos, szándékom ellenére csak sikerült kihoznom ebből valami elgondolkodtatót, de akkor ennek most itt a vége! Akik nem szeretik az autókat, azoknak most hátra arc, és irány a Facebook, vagy a Candy crush, de a változatosság kedvéért akár a gyerekeikkel is foglalkozhatnak. És én most rátérnék a címben szereplő ajánlatra. A HISTORY csatornán bukkantam az Amerikai autólegendák (CAR WAS MADE AMERICA) című műsorra, amikor egy hegynyi vasalandó holmi eltüntetésére készültem, és ehhez kerestem megfelelő audivizuális aláfestést. Nem titok, hogy szeretem az autókat, ennek megfelelően imádok minden autós témájú műsort. (Most persze bárki visszakérdezhet, aki utálja az autókat, hogy mi a fenét lehet tanulni az ilyen műsorokból? Hát, kérem, én például inspirációt nyerek ezekből, ami felbecsülhetetlen értékkel bír egy magamfajta depresszív ember számára! Nem tudom ugyanezt az inspirációt elképzelni például egy migráncsozós, gyűlölködős híradóbejátszás esetén, hacsaknem öngyilkos merénylethez keresek inspirációt! Brrrrrrrrrrrrrrr…!)

Szóval éppen egy háromórás vasaláshoz készülődtem, végigfutottam az általam favorizált néhány tévécsatorna programját, és megállapodtam egy Henry Fordról szóló műsornál, ami az első képkockák alapján elég érdekesnek tűnt a számomra. Úgy értem, hogy nem egy száraz, uncsi, tényeket felsorakoztató dokumentumfilm volt, hanem valami újhullámos, a modern tévéfilm sorozatokra jellemző, színészekkel megszemélyesített, figyelmet megragadó történelmi „mesefilm”, mely a régi idők eredeti felvételeit ötvözte a digitálisan újraértelmezett régmúlttal. Hát itt ragadtam, végignéztem. Nagyon sajnáltam, hogy lemaradtam az első félóráról, ugyanakkor nagyon örültem, hogy 2 órás az egész műsor (persze rengeteg reklámblokkal megtűzdelve), és hogy ez egy sorozat első epizódja volt. A második résznek szintén lemaradtam az elejéről, mert a család elvonta a figyelmemet. A harmadik (sajnos befejező) epizódra viszont már napokkal előre felkészültem. Kiosztottam a családot, hogy „Kuss, apa most tévézni fog!”, de hát mit ér az én szavam egyetlen férfiként négy nőnemű zsibongásával szemben!

26ford_t_coupe.jpg

Összegezve a háromrészes sorozatot, úgy gondolom, többet is kihozhattak volna a nagy, amerikai autós sztoriból. A Henry Fordról szóló kezdeti időszak, ahogyan eljutunk a T modellig és Ford sikeréig, nagyon szépen, részletgazdagan van a néző elé tárva, ehhez képest viszont a folytatás eléggé elnagyolt, és a jelen felé haladva az az érzés kerít hatalmába, mintha kifutottak volna a költségvetésből, vagy ne lenne elég említésre méltó autótípus vagy történelmi fordulat, amit érdemes lenne még bemutatni. A befejező epizód utolsó perceiben még áldoznak néhány szót a Jeep Grand Cherokee-ra, és egy hatalmas ugrással a jelenbe még megemlítik a Teslát! És Ennyi!

tesla-model-s.jpg

Ja, és végső konklúzióként még szóba esik, hogy az önvezető autóké a jövő, de a vezetés akkor is élmény, amiről soha nem fogunk lemondani… Csodálatos, mindjárt sírok. Mármint a csalódottságtól, mert amikor a harmadik részt néztem, még nem tudtam, hogy ez az utolsó rész. Csak akkor tudatosult bennem, amikor pity-puty a jelenbe ugrottunk a Teslához. Ááááá… Nem akarom, hogy vége legyen! Anya, kérlek mesélj még!!! Szóval a sorozat (Méghogy sorozat!!! Három epizódot sértés sorozatnak nevezni!!!) végére kissé Gyaloggaloppos hangulatba kerültem: „Hát hiába izgattál fel, vén buzeráns?”, mert szörnyű hiányérzetem támadt.

De ha már így esett, akkor inkább a jó részekre emlékezem belőle. Tetszett például a sorozat őszintesége, ahogyan bemutatta Henry Ford újító, géniuszi oldalát, és igazi példaértékű hősies munkáját, melyet az Egyesült Államok gazdasági felvirágzásában véghezvitt, ugyanakkor azt is megmutatta, mekkora pöcs lett belőle, amikor már minden célját elérte, amit a T modellel el akart érni. Meg volt győződve, hogy a T modell „a tökéletes autó”, még két évtized és 15 millió eladott példány után sem szükséges fejleszteni. Nagyon jól példázza azt a helyzetet, amikor valakinek nagy álmai vannak, óriási szándék buzog benne, hogy a céljait el is érje, és midőn elérte, nem tűz ki újabb célokat, hogy emberfeletti képességeit lekösse. Így ezek a képességek ellene fordulnak, magyarán megbolondul, és erkölcstelenné válik, mindez pedig a végzetét jelenti. Fia, Edsel Ford, örökölte apja zseniális képességeit, de az elnyomóvá vált, őrült apja mellett sosem tudott kibontakozni. A második világháború idején az autógyárak a hadiparnak termeltek, ez idő alatt nem volt civil járművek gyártása, ennek értelmében fejlesztés sem volt. A világháború után viszont már szükségessé vált minden feljesztés, a nagy sikernek örvendő T modell már igencsak elavultnak számított. A Ford autógyárat Henry Ford unokája (Henry Ford the second) vezette már, az ő igazgatása alatt adták ki a Ford második nagysikerű modelljét, a Ford 49-et, amiről plö én se hallottam (tehát itt tanultam),

il_340x270_1149024233_j9hd.jpg

de tudom, hogy már láttam a kristálykoponyás Indiana Jones nyitójelenetében,

mobile_ij_crystal_skull_06-8c471a26eb64.jpg

és épp tegnap este tűnt fel számomra is a Vissza a jövőbe 1955-ös jelenetében.

biff-lorraine-square.jpg

Ezután a Ford nagyon ingoványos területre merészkedett a Ford Edsel-lel, ami nem csak egy sor technikai újítást tartalmazott (amik megbízhatatlanul működtek), hanem formailag is nagyon újszerű volt (ami nem nyerte meg a közönség tetszését).

4p18taz3btwat2mi233a.jpg

Ez a modell óriási bukta volt mind a Ford autógyárnak, mind második Henry Fordnak, aki édesapja, Edsel Ford előtt akart ezzel a modellel tisztelegni. Én imádom a gépjármű formatervezést, mint ahogy azt már korábban megírtam, de ez a forma nálam is leveri a biztosítékot, totál megértem, hogy nem tetszett az embereknek. Nem is értem, miért másolta ezt a hűtőmaszkot évtizedekkel később az én favoritmárkám, a Subaru! A szárnyas vaginaként emlegetett hűtőmaszk szintén nagy bukta volt a Subarunak.

subaru.jpg

Hát hova teszik a tervezők a szemüket?! Vagy minden formatervező perverz disznó, aki csak a p*nára tud gondolni??? Azért férfiként ezt is meg lehet érteni. A következő nagy dobása a Fordnak az izomautók korszakában következett be a Mustanggal, melyet Lee Iococca (ejtsd: ajakokka) tervezett. Nos, erről az emberről sem hallottam még, pedig mekkora név az autótervezésben (tehát megint tanultam valamit)!

v2-140419966maxw622cci_ts20140430170204.jpg

Az eddigi leírásból úgy tűnik, mintha csak a Ford lenne az egyetlen amerikai autólegenda, de valójában párhuzamosan fut a történet a három nagy autógyártóról, a Fordról, a GM-ről és a Cryslerről. Elhangzott még egy név, melyet már nagyon sokat hallottam máshol, de emberrel még nem, csak autóval tudtam összepárosítani. Ez volt John DeLorean, aki szintén egy nagy koponya volt, óriási tehetség, de szintén nagy pöcs is. Ő tervezte a GM izomautóját, a Pontiac GTO-t,

pontiacgto.jpg

majd megépítette az önmagáról elnevezett, rozsdamentes acéllal burkolt sportkocsit, ami ugyan rendkívül modern és futurisztikus hatású autó, de mégiscsak egy méregdrága fostalicska volt, és valószínűleg sose hallott volna róla az emberiség, ha éppenséggel nem lesz egy nagysikerű hollywoodi mozifilm, a fentebb már említett Vissza a jövőbe sztárja. Ez a film csinált belőle kultkocsit, nem az egoista, narcisztikus tervezője.

john-delorean-with-car-630lm031810.jpg

back-to-the-future-trilogy-back-to-the-future-26581615-500-283.jpg

Az olajválság idején az addig népszerű, nagy fogyasztású izomautók helyett a kis fogyasztású, jó minőségű japán autók lefölözték az amerikai piac 40 %-át, így az amerikai autógyártóknak is lépniük kellett ebbe az irányba, bármennyire is nem füllött hozzá a foguk. Annyira elégedettek voltak önmagukkal és az erőteljes sportkocsijaikkal, hogy nem tudtak/nem akartak azonosulni a piac ezen igényével, és a vevőket lenézve odadobták nekik az általuk tervezett kis fogyasztású gyártmányaikat, mondván: „Ha nektek ez a szar kell, akkor nesztek!” Az amerikaiak persze szívesebben vásároltak inkább hazai terméket –mert az hazafias tett – így a Ford Pinto, a Chevrolet Vega és a Plymouth Cricket is jól fogyott,

1974_ford_pinto_runabout_neg_cn7406-1.jpg

4164860087_d71e8a2538_b.jpg

plymouth-cricket.jpg

de ezekről hamar kiderült, hogy sebtiben összetákolt vacakok, és a kereslet pillanatok alatt a szinte semmire zuhant. Ezzel bennem is összetört egy stabilnak gondolt gyerekkori mítosz, miszerint az amerikai termékek csak tökéletesek lehetnek.

Nekem nagy élmény volt ez a sorozat, ha újra belefutok, újra meg fogom nézni, hiszen a kimaradt félórák még tartogathatnak számomra is meglepetéseket. Színészileg nem volt egy nagy teljesítmény senkitől sem, és nyílván a benne szereplők is tisztában vannak vele, hogy a kutya nem fog emlékezni rájuk. Más dolguk sem volt, mint sokatmondóan nézni a semmibe, mélyen elgondolkodva ülni az íróasztalnál, elszánt vigyorral bámulni egy sárhányóra…

„Szia kislány! Nem akarok felvágni vele, de én színész vagyok. Láttad az Amerikai autólegendák-at? Én játszottam benne Henry Fordot! Na, ágyba bújunk?

Bocs, hapsikám, de éppen várok valakit. Láttad a Csillagok háborúját? Akkor tudod, ki az a Han Solo. Na, azzal az emberrel készülök ágyba bújni, aki a felvétel előtt Han Solo kezébe adta a műanyag lézerpisztolyát.”

A bejegyzés trackback címe:

https://ezenelgondolkozoltan.blog.hu/api/trackback/id/tr1312940535

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.