A kérdés rögtön egy tucat újabb kérdést vett fel, mint például: „Miért kellene megmenteni az emberi lelkeket? Talán bajban vannak az emberi lelkek, hogy meg kell őket menteni? Mi is az az emberi lélek? Létezik olyan egyáltalán? És ha létezik, akkor az egy olyan valami, amit meg lehet menteni? Ki tudná ezt megtenni? És ami talán a legfontosabb: ez az egész téma csak nem valami vallási buziság? Isten is bele lesz keverve? Mert ha igen, akkor kösz, hagyjuk az egészet! A modern embert az ilyesmi nem érdekli!” Szóval ez egy kemény téma. A modern, civilizált, „felvilágosult” népek nem szívesen fordulnak egy olyan téma felé, ami – hogy is mondjam? – ennyire „tudománytalan”.

Élt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy ember, amolyan tudós figura. Kísérletezett, feltalált, bütykölt, barkácsolt. Hasznos tagja volt közösségének, bármit megcsinált, amit kértek tőle embertársai.

      Ha ránézel a testedre majd a kint parkoló autódra, látszólag semmi hasonlóság nincsen. Hiszen az autó vízszintesen elnyúló alakja sehogyan sem akar hasonlítani az ember függőleges elrendezésű délceg formájához. (Ezért is volt nehéz nekem anno feldolgozni a Verdák című mesét). De ahogy a mondás is tartja, az ördög a részletekben rejlik. Bontsuk hát darabokra az autót, és keressünk neki megfelelő szervet a testünkben. A hasonlóság rögtön szembetűnő lesz. Ezek után már csak az lesz a feladat, hogy ez az összehasonlítás értelmet nyerjen, és megértessek általa valamit. Vagy legalábbis elgondolkodj rajta.

Korábban már foglalkoztam az élet céljával és az emberiség céljával, de most szeretném újra körüljárni ezt a témát egy újabb megközelítésből, mégpedig az egyén szempontjából. Mi lehet az egyén célja? Mondhatnánk válaszként erre, hogy az bizony egyénről egyénre változó lehet, hiszen valaki rocksztár akar lenni, valaki fodrász, tanár, tűzoltó, vagy éppen az Egyesült Államok elnöke. Tehát ahány emberi lény él a Földön, annyi eltérő életcél létezik. Van azonban egy közös késztetés, ami minden ember esetében egy és ugyanaz, és ez a késztetés már gyerekkorban megmutatkozik. Tudod-e, hogy mire gondolok?

1 éve már a múlté a Vissza a jövőbe II. 2015-ös jövőképe. Szerintem nincs egyetlen valamirevaló Vissza a jövőbe rajongó sem, aki ne követte volna nyomon a második részben bemutatott jövőt, mármint azt, hogy mi valósult meg belőle, és mi nem. A filmbéli 2015 egy nagyon izgalmas fantáziavilág, csupa attraktív elgondolással, és mivel a megalkotóinak a szórakoztatás volt a filmmel a céljuk, bőségesen operáltak a túlzás eszközével is. Ide – a vicces túlzások közé – sorolhatnánk például a dupla nyakkendőt, az antigravitációs eszközöket vagy éppen a Cápa című film tizenkilencedik részét. Azokban az időkben, amikor a film készült, a Cápa filmek nagyon népszerűek voltak, így joggal gondolták a jövőkép megálmodói, hogy a következő 30 év sem fog elmúlni Cápa filmek nélkül. Így gondolták-e vagy sem, poénnak jó volt. Lökött egy jövőt alkottak, de valóban olyan lökött ez a világkép a megvalósult jövőhöz képest? Mindenki nagy-nagy örömére megírtam a Vissza a jövőbe II. realista változatát! Tá-dám!

Gondolatban térjünk vissza azokba az időkbe, amikor még „divat” volt rabszolgát tartani, rabszolga munkaerőt alkalmazni. Mit gondolsz, az a személy, aki a gyapotmezőkön, bányákban (ki tudja, még hol) a munka fölött görnyedt, tisztában volt önmaga rabszolga voltával? Szerinted tudta-e, hogy ő egy rabszolga, egy szabadságától megfosztott emberi lény? Természetesen tudta, hiszen volt idő, amikor még szabadon élt (boldogan vagy boldogtalanul, ez végülis most a téma szempontjából teljesen mindegy), aztán jött valaki, aki erőszakkal és halállal fenyegetőzve előírta neki, hogy ezentúl mit kell csinálnia. A rabszolgasorba került embernek volt egy képe a szabadságról. Nagyon jól tudta, mi a különbség rabszolgaság és szabadság között. És értelemszerűen vágyott is a szabadságra. Kereste a módját, hogyan „ugorhatna ki”, hogyan szabadulhatna meg a fogva tartóitól. Vágyott és törekedett erre mindaddig, amíg erővel és büntetéssel le nem törték az akaratát, meg nem törték a lelkét, és apátiába süllyesztve el nem vették tőle a reményt, hogy ő valaha is újra szabad ember lesz.

Aki áldozott már néhány zsömlényi energiát azon kérdés megválaszolására, hogy valójában mi is a létezés célja, az könnyedén rájöhetett a válaszra. Nem szükséges ehhez különösebb tudományos vizsgálódás. Pusztán csak körül kell nézni a világban. Bárki megfigyelheti akár a saját, vagy a körülötte élő emberek, élőlények életét, és egyhamar észre fogja venni, hogy a létezés célja maga a létezés.

Még gyerekkoromban hallottam az egyik barátomtól azt az igen érdekes gondolatot, hogyha egy ember szeretne megőrülni (eleve őrült felvetés, mert hát ki a fene szeretne megőrülni?), az gondoljon bele abba, hogy a világűr végtelen.

Be kell vallanom, ez a legkedvesebb témám! Hiszen mi más is lehetne a legfontosabb dolog a világon, mint A Nagy Kérdésre megtalálni a választ? Éppen ezért élvezettel fordulok minden olyan történet felé, ami ezzel a témával foglalkozik. Főleg, ha még vicces is!

Megfordult a fejemben, hogy az első bejegyzésemet valami giccses módon, a kályhától indulva fogom felvezetni, vagyis a Kezdetek Kezdetétől, a Világ teremtésétől, a törzsfejlődésen és a civilizáción át megérkezvén szerény személyemhez, nagy szavakat használva közben, mint „robbanás”, „isteni csoda”, meg aszongya „elektronmikroszkóp”, és olyan régies szavakkal emelném a mű színvonalát, mint „vala” meg „sezlony”, de végiggondolván, oda lyukadtam ki, hogy az eredmény csak egy rakás szóhalmaz lenne, különösebb konklúzió nélkül. Viszont ha nincs konklúzió, akkor min fog az olvasó elgondolkodni? Mi készteti majd arra az olvasót, hogy vitába szálljon a gondolataimmal a saját elképzeléseit használva ellenérvként?