A tiszta, éjszakai égbolton fehéren (olykor narancsosan) felragyogó telihold kétségtelenül lenyűgöző látványt nyújt. Én legalábbis imádom megbámulni, és biztos vagyok benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Mivel ez a Földhöz legközelebb eső égitest, ezért ezt a legkönnyebb megfigyelni, és az űrprogramok esetében is érthetően ez volt az első elérendő úti cél. Van azonban a Holdnak egy különös tulajdonsága, ami már nagyon régóta nem hagy engem nyugodni, ez pedig a következő: miért van az, hogy a Hold mindig ugyanazt az oldalát mutatja felénk?
Természetesen a nagy számok törvényét ismerve elfogadhatjuk, hogy hát ez a verzió is benne van a pakliban, matematikailag igenis megvan az esélye annak, hogy egy bolygó és a hozzá tartozó hold keringési ideje megegyezzen. Merthogy erről van szó, ugye. A Föld és a Hold PONTOSAN ugyanannyi idő alatt fordul meg a tengelye körül, ezért látjuk mindig ugyanazt az oldalát a Holdnak. Ezt a tényt az emberek úgy kezelik, mint „egy érdekes adat a Holddal kapcsolatban”, és pont. Csakhogy én nem tudok ilyen könnyen túllépni ezen az adaton. Ez a tény számomra több mint gyanús!
Miért van ez így? Miért nincs mondjuk 1 (azaz egy) másodpercnyi eltérés a keringési idők között? Így – ha hosszú ideig is tartana – legalább teljes egészében megcsodálhatnánk a Holdat! De neeem! A Holdnak PONTOSAN ugyanannyi idő kell a megfordulásához, mint a Földnek! Mint fentebb említettem, nem lehetetlen, hogy ez így legyen, de én inkább sejtek e mögött szándékosságot, mint különös véletlent.
Induljunk ki abból, hogy a Hold forgása mesterségesen be van állítva, mint valami precíziós óra. Ezt el lehet úgy érni, hogy a Hold egyik fele nehezebb legyen a másiknál, így a nehezebb fél folyamatosan kifelé húz, és szállna el a semmibe, ugyanakkor a Föld gravitációs ereje mégis a helyén tartja, minek következtében a Hold mindig ugyanazt az arcát mutatja felénk. De miért kellene, hogy ez így legyen?
A régi idők mozijából ismert kép jut magyarázatképpen az eszembe. A Hold egy folyamatosan felénk forduló arc. A Hold egy állandóan ránk tekintő szem. Vagy modern környezetünket ismerve: a Hold egy folyamatosan jelen lévő megfigyelő kamera.
Az azonos forgásnak köszönhetően a Hold elülső fele folyton lát minket, és mi is őt. Ugyanakkor sohasem látjuk a másik oldalát. Vagyis bárki is figyel meg minket, ugyanaz a valaki bármit el is rejthet előlünk a Hold túlsó oldalán.
A Truman show ismerős valakinek? Jim Carrey egy ál-világban élt. Egy általa valóságosnak megélt világban. Ez a világ azonban egy börtön volt, ahonnan ő rögtön szabadulni is próbált persze, midőn összeállt benne a kép a világáról. És a megfigyelő központ a Holdban volt.
Nem új a feltételezés, hogy a Föld valójában egy börtönbolygó. Amennyiben ez így van, nem elképzelhetetlen, hogy egy megfigyelő állomást is telepítenek a börtön közelébe. Ez lenne a Hold. Felröppentek olyan hírek a Holddal kapcsolatban, melyek eme égitest mesterséges voltát erősítik meg, miszerint a Hold belül üreges, vastag páncél fogja körbe, amit kozmikus por borít. Tehát akár maga a Halál Csillag is lehet a Holdunk.
Micsoda? Hogy ez túl fantasztikus? Meg pihent agyú? Bocsánat, de nem én találtam ki ezt a szöveget: „Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban…”
Mi a börtön lényege? A nem kívánt személyeket olyan helyre vinni, ahonnan kijutniuk lehetetlen, illetve majdhogynem lehetetlen. Ilyen börtönök az emberiség történelmében például az Alcatraz és az Ausztrál kontinens. Eme börtönszigeteket legyőzhetetlen mennyiségű víztömegek veszik körül, tehát a fogoly vagy szembenéz a lehetetlennel, és kockára teszi az életét, vagy megpróbál a lehetőségeihez mérten boldogulni a börtönében. Ausztrália foglyai belakták a kontinens élhető részeit, és generációkkal később már nem is tudták, hogy börtönben vannak. A technika fejlődésével a kontinens könnyedén elhagyhatóvá vált, így Ausztrália el is vesztette korábbi rendeltetését: szabad világ lett. De hogyan vethető össze ez a példa a Földdel?
Most játszunk el a következő gondolattal: valamikor réges-régen egy messzi-messzi galaxisban, ahol a kerítés is kolbászból volt, voltak csili-vili űrhajók, hypertérugrás meg minden, ott is léteztek nem kívánatos személyek. Olyanok, akik háborúkat szítottak, űrcirkálókat loptak, adót csaltak, mindenféle lényekkel paráználkodtak, vagy csak egyszerűen csúnyán néztek valakire, akire nem kellett volna, stb, stb. Ezeket a lényeket egy olyan helyre kell száműzni, ahonnan legalább egymillió évig nem lesznek képesek visszatérni. Tökéletes hely erre egy távol eső galaxis aprócska bolygója, ahol adottak az élet feltételei, és technikai civilizációtól mentes. Az ide száműzött lényeket több fényévnyi, legyőzhetetlen világűr választ el az otthonuktól, a szabadságuktól. És mivel technikailag vissza vannak vetve a kőkorszakba, az otthon maradtaknak nem kell aggódniuk, hogy a száműzöttek egyhamar visszajönnének randalírozni. A börtönbolygón élők néhány száz generáció múlva már semmit sem tudnak származásukról. Találgatnak a világ keletkezéséről, és különféle isteneknek hódolnak. Létrehozzák saját társadalmaikat, egymás ellen harcolnak, lassacskán felfedezik a matematikai, fizikai törvényszerűségeket, megismerik világukat, és elindulnak a technikai fejlődés útján. Előbb-utóbb eljutnak arra a pontra, hogy valami lélekvesztővel ki tudnak szökni a Föld vonzásából, és leteszik lábnyomukat a Hold felszínén. Azt remélik, megtudhatnak valamit a saját származásukról, és közelebb juthatnak a Nagy Igazsághoz. De amit ott találnak, csak még jobban összezavarja őket. A Holdon a földitől idegen civilizációk lényeit találják, akik egyértelműen a földi látogatók tudtára adják, hogy nem kívánatos személyek a Holdon, tehát távozzanak, és többet ne jöjjenek vissza. És nem is mennek. Minderről a felfedezésről persze a Föld lakosságát nem tájékoztathatják, mert az globális mentális elmezavart okozna, ami senkinek sem hiányzik. Ezért a Holdról készült felvételeket, melyeken idegen lények és idegen létesítmények látszanak, földi filmstúdiókban készült holdraszállásos felvételekkel kell meghamisítani. Közben tömegesen készülnek Hollywoodban az ufós filmek, csakhogy fokozatosan felkészítsék az emberiséget a tényre: nem vagyunk egyedül. Ezzel elérkeztünk a jelenbe. Az emberiség nagy része ma már elfogadja a gondolatot, hogy idegen fajok is léteznek az univerzumban, sőt rendszeresen látogatnak is minket. Így a globális megrázkódtatás kevésbé lesz erős, midőn az első hivatalos kapcsolatfelvétel megtörténik.
Na, ilyen messzire jutottunk attól, hogy a Hold csökönyösen mindig ugyanazt az arcát mutatja felénk. Tanulság: legközelebb, mikor fenn van a Hold az égen, fordulj felé, és mosolyogj bele a kamerába…
