Az ember nyugodt, békés életre vágyik. Emberek sokasága élte le úgy az életét, hogy a végére érve elmondhatta: „Gyönyörű életem volt!”

Megszületett egy kisvárosban egymást szerető és támogató szülők gyermekeként, aztán óvodába, iskolába járt, jól tanult, és remek kapcsolatot ápolt mind a tanáraival, mind a kortársaival. Amikor felnőtt, a kitanult szakmájában elhelyezkedett, és boldogan élte le a munkás éveit. Közben ő is gyermekeket nevelt, kirándulni, szórakozni, nyaralni járt a családdal. Aztán valamikor a boldog nyugdíjas éveiben utolérte őt a halál. Nem ellenkezett. Egyetértett vele, hogy ideje menni, végülis mindent megkapott már az élettől, amire csak vágyott.

Mindenki ilyen életre vágyik.

Mindenkinek ilyen élet jár.

Azonban ami itt a Földön „békés élet” címen folyik, ez egy csapda. Olyan élet ez, amelyben egy akváriumi díszhal részesül. Neki fogalma sincs arról, mi zajlik az üvegfalon túl. Elhitetik vele, hogy az Akvárium az Élet. Ott biztonságban van, megvédik a ragadozó halaktól, a betegségektől, a fagytól, a melegtől, az éhezéstől, a mindent beterítő mocsoktól. Tökéletesen ki van szolgálva, hát persze, hogy jól érzi magát, és gondolja azt az út végén: „Gyönyörű életem volt!”

Amikor én gyerek voltam – ugyanúgy, mint mindenki más – én is természetes módon elfogadtam, hogy a házban, amelyben élünk, van fűtés; a csapból folyik a víz; a konnektorból áramhoz jutunk az elektronikus készülékeinkhez; valamint a falak, a tető, és a nyílászárók segítenek kint tartani a kellemetlen időjárást. Magától értetődőnek vettem, hogy a boltokban lehet venni élelmiszert, háztartási cikkeket, bútorokat, könyveket, egyszóval bármit, amire csak szükségünk lehet. Szintén természetesnek vettem, hogy a közlekedési eszközöknek köszönhetően bárhová eljuthatunk. Természetesnek vettem, hogy az iskolákban megtanítanak bennünket erre, arra, amarra…

Mindent természetesnek vettem.

Aztán felnőttem.

Nagyon sokáig tartott. Tovább, mint az átlagnak, de felnőttem.

És keserűen vettem észre, hogy amit addig természetesnek vettem, egyáltalán nem természetes. Épp ellenkezőleg. A lehető legtávolabb áll a természetestől.

Csak úgy van beállítva, mintha természetes volna.

Beleszületsz egy rendszerbe, ami a nyugodt és kényelmes életedet szolgálja, aztán sodortatod magad a rendszer falai közt. Azt látod, hogy mennyi lehetőséget kínál számodra, és ha élelmes vagy, akkor igyekszel is azokat minél jobban kihasználni, hogy nagyobb és nagyobb részt mondhass magadénak a rendszer azon részéből, melyet megengednek, hogy birtokolj. Ha ennél többet akarsz, erős falakba ütközöl. Ez nagy csapás lehet a számodra, de ugyanakkor nagyon hasznos tapasztalat is, mert esetleg fel is ébreszthet téged. Észre veheted, hogy egy jól kiépített rendszer része vagy. Meg vagy vezetve. Mint a halacska az akváriumban.

Lehet, hogy valaha természetes volt, de ma már semmi természetes nincs az életünkben, legalább is azon részében, amit a „világtól” kapunk.

Ahogy civilizálódott az emberiség, úgy finomodott és kényelmesedett a világ, pontosan azzal a céllal, hogy kényelmesen és gondoktól mentesen élhessünk. Az igény a kényelemre és a gondmentes életre természetes igény mindannyiunk részéről. De az, hogy mi a számunkra „kényelmes és gondmentes”, az kisiklott ott, ahol megbíztunk másokat azzal a feladattal, hogy gondoskodjanak a „kényelmes és gondmentes” életünkről, elvégre nem tudunk mi magunk foglalkozni mindennel egyszerre! Muszáj a feladatokat szétosztani! Tehát természetes igény volt a szervezettségre, hogy mindenki végezhesse a maga dolgát. Ha például az ember pék, akkor neki ne kelljen az útépítéssel foglalkoznia, betegeket ápolnia, a közbiztonságról gondoskodnia, az iskolákat fenntartania, mert ezek egyikéhez sem ért. Ő kenyeret tud sütni, az az ő dolga. A többi feladat ki van osztva másoknak. Az az ő dolguk. És mindenkinek legfőbb feladata, hogy tisztességesen végezze a dolgát.

Azonban egyeseknek gondjai akadtak a „tisztességes munkavégzés” fogalmával. Legfőképpen azoknak, akiket elődeink jóhiszeműen megbíztak társadalmunk kényelmes kialakításával. Ők mások abszolút jólétével nem foglalkozva, de a saját kényelmüket mindennél fontosabbnak tartva úgy rendezték be a világunkat, hogy az az ő mindenkori abszolút jólétüket és hatalmukat szolgálja. Mi azonban erről az álságos tevékenységről semmit sem tudtunk. Bizalmat adtunk nekik.

„Józsikám, akkor úgy legyen, ahogy megbeszéltük! Megbízunk benned! Tudom, hogy értesz az ilyesmihez. Biztos jól fogod csinálni! Na, én mentem kenyeret sütni!”

És akkor Józsi összedörzsölte a tenyerét, mert már régóta erre a pillanatra várt.

„Elértem, hogy megbízzanak bennem. Most már azt teszek, amit csak akarok. A lényeg az, hogy senkinek ne tűnjön fel, miben is mesterkedek!”

És mesterkednek ezek a józsik azóta is.

Gyermekként jogosan gondoltam természetesnek mindazt, amit fentebb leírtam? Igen.

Természetes igényünk van a kényelmes otthonra, a tiszta vízre, a fűtésre, az áramra, a közlekedési eszközökre, az oktatásra… Mindezt természetesen meg is kapjuk. De hogy hogyan kapjuk, az már egy cseppet sem természetes.

Az emberek többsége nincs tisztában azzal, hogy a házaink, otthonaink, milyen környezetkárosító technológiákkal készülnek; hogy az áram milyen környezetkárosító technológiák révén kerül a konnektorba; hogy a melegvíz milyen környezetkárosító módon kerül a csapba és a radiátorba. Talán még azzal sincsenek tisztában, hogy az autójuk akkor is környezetszennyező, ha a gyártó esküszik az alacsony károsanyag-kibocsátásra. Mint ahogy azzal sincsenek tisztában, hogy a tisztának mondott csapvíz nem is tiszta.

Az átlagember nem néz rá ezekre a dolgokra, nem gondolkodik el ezeken. Számára az a lényeg, hogy legyen hol lakni; hogy meleg legyen a lakásban; le tudjon tussolni; lehessen tévét nézni és telefont tölteni; és menjen az autó. Ennyi.

Továbbá:

Természetes igényünk van rá, hogy gyermekeink oktatásban részesüljenek. És természetesen meg is kapják. De milyen az oktatás színvonala? Milyen a tanárok hozzáállása? Milyen állapotúak az oktatási intézmények? És egyáltalán, milyen hasznos tudásra tanítják gyermekeinket?

Nem említettem külön, de természetes igényünk van egészségügyi ellátásra. Természetesen meg is kapjuk. Vannak kórházaink, mentőautóink, orvosaink, egészségügyi dolgozóink. De milyen ellátásban részesülünk? Milyen állapotúak a kórházaink? Milyen túlterheltek és alulfizetettek az egészségügyi dolgozóink?

Sorolhatnám, mi mindenre van természetes igényünk, amink persze meg is van, de semmi sem olyan minőségű, amilyennek úgy igazából lennie kellene. És amikor feltesszük a kérdést, hogy miért nem olyan, amilyennek lennie kellene, akkor kapjuk a hárítást, a mellébeszélést, a körülményekre hivatkozást, stb.

„Józsikám! Miért van az, hogy az édesanyámat nem tudják a kórházban ellátni?... Miért van az, hogy a gyerekeim nem szeretnek iskolába járni?... Mikor csinálják már meg végre az utat az utcánkban?... Miért nem használunk mi is megújuló energiaforrásokat?...”

„Higgyék el nekem, hogy folyamatosan és maximális szándékkal azon vagyunk, hogy javítsunk az életszínvonalon. A dolgok nem rajtunk múlnak. Mi tényleg mindent megteszünk! De az ellenzék… Meg a szomszédos országok… Meg az időjárás… Szóval mi tényleg, de tényleg mindent megteszünk, mert számunkra az önök jóléte a legfontosabb, de hát a körülmények…!”

Mindannyian tudjuk, miért nem olyan az életszínvonal, amilyennek lennie kellene. Azért, mert amikor mi (a jószándékú többség) tolnánk az autót (a világ szekerét), az autóban ülők (önző kisebbség) nyomják közben a féket. Mi meg csak toljuk-toljuk minden erőnket megfeszítve, mit sem sejtve a szándékainkkal ellentétes szándékokról. Aztán persze csak csodálkozunk, milyen nehezen megy. És arra a hamis következtetésre jutunk, hogy hát bizony nehéz az élet! Hiszen milyen keményen dolgozunk, mégis alig jutunk előbbre.

Hülyének néznek, félrevezetnek, kihasználnak, az agyunkat mossák. Már jó korán megetetik velünk Morfeusz kék tablettáját…

Ám ezzel még nem fejeztem be a gondolatmenetet...